Számomra a legmegrázóbb a gyerekekkel való visszaélés, és ennek érvényesítésére különböző hazug, rágalmazó, fenyegető, zsaroló, lejárató kínzóeszközök. Sokkal nagyobb rendszerszintű hálózatra és támogatásra lenne szükség ahhoz, hogy az egyéni szinten végzett munka társadalmi szinten is eredményesnek bizonyuljon.
Találkoztam fegyverrel való fenyegetőzéssel,
és arra is volt példa, hogy ez az áldozatot támogató segítő szakemberre is kiterjedt.
Mennyire jellemző a magyar társadalomban a bántalmazás elbagatellizálása?
Maga a fogalom sem tiszta, nemhogy a társadalomban, de még a segítő szakmákban sem.
Ott, ahol nincsenek világos definíciók és a fogalmat elkenjük, ott egyértelműen nem történnek valós lépések a probléma kezelésére,
ami teret enged annak, hogy ismétlődjön, elterjedjen és elfajuljon.
Helytálló a gondolat, miszerint az empaták, vagyis a fokozott együttérző-és segítőkészséggel rendelkező emberek esnek leginkább bele az áldozat szerepkörbe?
Az empátia, amennyire fontos a kapcsolódáshoz, sajnos problematikus is lehet, ha például valaki másokkal empatikus, de önmagával nem,
ha az empátiája teljességgel arra készteti, hogy mások nézőpontját felvegye, de a sajátját ignorálja, úgy könnyedén szervilissé válhat és zsarnokkal kerülhet kapcsolatba,
vagy a kapcsolat dinamikája felvehet egy ilyen jelleget. Ennek az alkatnak az egyensúlyozást kell tanulnia, hogy a másikra figyelés ne kényszer, ne egyetlen önmeghatározás legyen, hanem önmagára is figyeljen és a környezetére is, de nem áldozhatja fel a saját identitását a mások kielégítésének oltárán, mert akkor ki fog ürülni a kapcsolataiban. A belső fókuszt kell tanulnia önismereti folyamatában, ami több helyzetben is védelmet nyújthat számára.
Van-e bíztató példád arra, hogy valakinek sikerült kitörnie akár az áldozat-, akár a bántalmazó szerepkörből, majd egy egészséges párkapcsolatot létesítenie, illetve a gyermekkorból hozott kötődésmintáink mennyire megváltoztathatóak felnőttként?
Van, akinek már az is hatalmas lépés, hogy kiszabaduljon egy szerepből, és van, aki eljut odáig, hogy új párkapcsolatot létesítsen, ahol érvényesíti korábbi tapasztalatait, és van, aki végigjárja az utat, és lenyúl egészen a gyerekkor legfájdalmasabb sérüléseihez, és azokra reflektálva jön vissza a felszínre. Eltérő a traumatizáltság szintje, eltérő a személyiség, eltérőek az erőforrások is.
Van kiút a sérülésből, de elismerem, hogy nem könnyű, és azt is, hogy örökérvényű tanulási folyamatot jelent, állandó tudatos jelenlétet a saját életünkben.
A színes könyvsorozatod mind a négy része a bántalmazó kapcsolati témakört járja körül. Miért döntöttél úgy, hogy a kék színű, egyben utolsó példánnyal lezárod ezeknek a taglalását, illetve mire számíthatunk tőled a továbbiakban?
Majdnem két évtizedet szántam a témával való foglalkozásra, fiatal lány koromtól az életem közepéig. A korai írásaim még ösztönösek voltak, alacsonyabb rendszerismerettel és eszköztárral, és egy olyan korban íródtak, amikor nem létezett a témáról adekvát társadalmi diskurzus sem, ezért ambivalens volt a fogadtatása.
Egy évtizedet töltöttem önkéntes száműzetésben, amely időszak alatt pszichológiai tanulmányokat és doktori kutatásokat folytattam,
hogy még egy nekifutással megfogalmazzam úgy szakmailag, mint irodalmilag mi is ez a problematika, hogyan ismerhető fel és kezelhető. Én mindig szerettem az újításokat és a különböző határterületek mentén való mozgást, ezért nagy örömmel és lelkesedéssel töltött el, hogy sok ember magára ismerhet a kötetekben és feldolgozási útvonalat is kap hozzá, valamint a segítő szakmák releváns irodalmat a témában.
Úgy éreztem, lementem, amennyire ezen a ponton tudtam, a kérdés mélységeihez és társadalmi kontextusra is kiterjesztettem,
ma már szélesebb körű a téma elismertsége, egyre többen foglalkoznak vele, megtehetem, hogy eltávolodom kicsit, hiszen magam is valamennyire telítődtem, és még egész sor egyéb tervem vár arra, hogy megvalósítsam. Most nagy szeretettel visszatérek elsődleges kutatási témámhoz, amiből a mesterdiplomát is szereztem és doktori kutatásaimat folytattam, ami az öregedési folyamatnak intrapszichikus megélése és társadalmi vetületei, valamint egy értelmes és szerethető időskor megvalósítása az életközép felvetette kritikus egzisztenciális kérdések megvizsgálásával: a belső szabadság megtalálása tehát.
Fotók: Reviczky Zsolt, Pixabay